– Amikor Beregszászba is megérkeztek belső Ukrajnából a menekültek, Gerevich János igazgató úgy döntött, amellett, hogy folyamatosan biztosítják a gimnáziumban elszállásolt menekültek ellátását, a Biztos Kezdet Ház – kicsit átalakulva – a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Líceumba költözött, ahol hónapok óta családokat szállásolnak el. Egy terembe vontuk össze a teljes felszerelésünket, játékokat, bútorokat, és immár több mint másfél hónapja várom ott a belső ukrajnai gyermekeket – magyarázta Pércsi Szilvia. – Ők most számukra ismeretlen, idegen környezetbe cseppentek, távol a megszokott világuktól.
Hiába együtt vannak a szüleikkel (többnyire az édesanyjukkal), mégis hiányzik nekik az óvoda, iskola, a barátaik, az otthonuk. A háború beárnyékolj a mindennapjaikat.
Én azon fáradozom, hogy egy kicsit vidámabbá tegyem a napjaikat, elfeledtessem velük az eddig átélt szörnyűségeket – magyarázta.
Szilvia elmondta, a másfél hónap alatt gyakorlatilag ugyanazokkal a gyerekekkel foglalkozik, hiszen több család azóta él az intézményben.
– Jelenleg tizennégy, 3-16 éves gyermek lakik a családjával együtt az iskolában. A Biztos Kezdet Ház olyan program, ahová az anyukák 0-3 éves korú gyermekeiket hozhatják fejlesztésre. Az anyukákat többek között egészségügyi tanácsokkal látjuk el, addig a kicsik fejlesztő, felzárkóztató játékokkal játszhatnak. Ezt figyelembe véve felmerül a kérdés, hány gyerek látogatja a foglalkozásaimat. Örömmel mondhatom el, sok. Az ott lakó összes gyermeket fogadom, kortól függetlenül, hiszen tulajdonképpen én költöztem be az ő komfortzónájukba. Büszkén mondhatom, hogy minden reggel várnak, szeretnek velem lenni.
– Látom, általában 3-5 év közötti gyerekek játszanak itt. Mivel sikerül a leginkább lekötni a figyelmüket?
– Én elsősorban védőnő vagyok, nem pedig óvodapedagógus. Igyekszem kiválasztani az arany középutat, ami a fejlesztés és a pedagógia között van. Nagy hangsúlyt fektetek a csapatjátékra, fejlesztőjátékokra, a finom motorika fejlesztésére. Stresszkifestőt használunk, ez stresszoldó, taktikai kifestőkönyvet, mely segítségével a gyerekek levezethetik a feszültségüket. Nem jellemző, hogy anyukák is elkísérik a gyermekeiket a foglalkozásokra, de ez egyáltalán nem baj, mert ők így is jólérzik magukat, sőt, én úgy vettem észre, hogy felszabadultabbak.
– Több gyereket lassan már két hónapja ismer. Észrevett rajtuk változást?
– Két történettel tudok erre választ adni. Egy alkalommal, amikor a telefonos alkalmazásomban megszólalt a légiriadó hangja, egy négyéves kislány a szoba másik sarkából eszeveszett sebességgel rohant az anyja ölébe, átszorította, remegett a teste a félelemtől. Ez nem csoda, hiszen ők éppen ki tudtak menekülni, amikor lebombázták a házukat.
A gyerek az ásványvizes palack pattanását lövésnek hitte.
Mindez azt bizonyítja, hogy még mindig rettenetesen fél. Egy másik alkalommal nyitott ablaknál voltunk, és behallatszott a fűnyíró zaja. A hároméves kis Kátya azt kérdezte tőlem, hogy ez katonai repülő-e, mert ő attól nagyon fél. Azért, mert amikor ezt meghallották, le kellett feküdni a földre. Mondtam neki, hogy ez nem az, legyen nyugodt. Mostanában már kezdem látni rajtuk a javulást. Már nem mesélnek az ott átélt dolgaikról. Most arról ábrándoznak, hogy milyen jó lesz, ha hazamennek. Abban reménykednek, hogy mihamarabb átléphetik az otthonuk küszöbét, mert lehet, hogy valamelyiküknek otthon maradt a szeretett piros kisautója, vagy az agyonnyűtt plüssmacija. Ilyenkor megszakad az ember szíve.
Ezek a gyerekek nagyon okosak, sajnos felfogták, felfogják, mi zajlik körülöttük, és már nagyon vágynak haza, a saját környezetükbe.
– Ön szerint ki tudják majd heverni ezt a gyerekek, vagy valaha fel tuják dolgozni?
– Örök életükben megmarad bennük ez az „élmény”. Aki háborút él át, az megváltozik A mi nagyszüleink soha nem tudták elfelejteni a ’45-ös háborút. Persze az emlékek idővel megfakulnak, de újra és újra fel fogják eleveníteni, ami kihat majd az egész életükre.
Azok a gyerekek pedig, akik a háborús övezetben maradtak, és nap mint nap átélik a bombázást, bizonyára csak pszichológus segítségével tudnak majd valamennyire meggyógyulni.
Az Ökumenikus Segélyszervezet tehát nemcsak élelmiszerrel, lelki támogatással is segít. Segít addig, ameddig arra szükség van. De Szilvia mindeközben nem feledkezik meg a „saját” anyukáiról és gyermekeikről sem. Elmondta, az elmúlt hetekben a 15 családnak több mint fele telepedett át Magyarországra. Azok, akik itthon maradtak, még nehezebb helyzetbe kerültek, mint voltak, ezért lehetőségeikhez mérten továbbra is segítik őket.
szerző: Hegedűs Csilla
