A menekültszállón mindent megtesznek azért, hogy az életük – amennyire lehet – normális mederben mehessen tovább. A lánya harmadik osztályos, távoktatásban tanul, a fia pedig idén kezdi majd az iskolát. Vele Irina foglalkozik, hogy könnyebb legyen neki. Nem szeretne panaszkodni, mert napi háromszori étkezésben részesülnek, de nagyon hiányzik a gyerekeknek változatosság az étrendben. Az önkéntesek ezen felül is mindenben igyekeznek segíteni, kéréseiket megpróbálják teljesíteni.
“Megértem, hogy nagyon nehéz száz embert élelmezni, és ezért a saját pénzemből, megtakarításaimból veszek gyümölcsöt, joghurtot, tejtermékeket. (…) Nincs mire panaszkodjak, értem, hogy nem otthon vagyunk.”
Bár belső menekültként regisztrálták magukat a hatóságoknál, pénzt vagy más anyagi segítséget tőlük egyelőre nem kaptak. Tovább Magyarországra viszont nem szeretnének menni, hiszen Irinának az egész családja Ukrajnában maradt. Maximum akkor, ha súlyosbodna a helyzet – de ő nem fél attól, hogy a háború itt is utolérné őket. Ugyan nagyon vágyódik haza, de rövidtávon nem lát lehetőséget a hazatérésre.